10 év – 10 arc: „Nekem ez a kedvenc történetem az elmúlt 30 évből” 

Az IDBC 10 évvel ezelőtt alakult meg Dohos Ágnes és Illés József alapításával. Az elmúlt tíz év alatt számos fejlődési fázison mentünk keresztül, miközben nem várt kihívásokkal is szembe kellett néznünk. Minden lépésünket a csapat elhivatottsága és összetartása vezette. Az IDBC sikere azoknak köszönhető, akik munkájukkal és támogatásukkal hozzájárultak a cég növekedéséhez, legyenek ők kollégák, ügyfelek vagy tanácsadók. 10. évfordulónk alkalmából a “10 év 10 arc” sorozatban mutatjuk be azokat, akik inspirációt nyújtanak számunkra és gazdagítják történetünket. 

Sorozatunk 9. részében Balogh Barival beszélgettünk. 

---

Mutatkozz be kérlek, hogy mivel foglalkozol, és hogyan kapcsolódsz az IDBC-hez? 

 
Balogh Bari vagyok, ez a hivatalos nevem. Egyébként Balogh Barbarának születtem, és a Nomad Hotel és Glampingnek vagyok az egyik tulajdonosa. Az IDBC-hez való kapcsolódásunk nagyon izgalmas szerintem, mert én büszkén szoktam mondani, hogy nálunk fogant meg az IDBC gondolata. Kellett hozzá némi alkohol, és egy kis nomád-feeling, de megszületett az IDBC. 
 

Vannak emlékeid, hogy pontosan milyen környezet volt ennek a katalizátora? 

 
Én nagyon konkrétan emlékszem arra a történetre, amikor Ági meg Józsi lejöttek egy augusztus végi két napra. Ők akkor nálunk már törzsvendégek voltak, nagyon régóta ismertük egymást. Elmesélték, hogy az elmúlt egy-két hétben egy csomó katasztrófa történt a családon belül, megszűntek a munkahelyeik, ellopták az autójukat, szóval ami rossz történhetett, az megtörtént, és akkor Áginak erre az volt a megoldása, hogy megkérdezte Józsitól, hogy „Szívem, mennyi pénzünk van még?” Józsi megmondta, hogy mennyi pénzük van, és erre „Jó, akkor menjünk le a Nomádba, költsük el, és kezdjünk mindent a nulláról!”  

Ezalatt a két nap alatt lenullázták az előző életüket, és egy újat indítottak el, amire én nagyon büszke vagyok, hogy a tanúja lehettem. Azóta is azt gondolom, hogy a két cég és a két család nagyon sok mindenben együtt mozog, hiszen minden évben együtt kezdjük az évadot. Úgyhogy vannak összefonódásaink.

Ez annyira érdekes amúgy, hatalmas bátorság kellett azért gondolom ahhoz, hogy egy meglévő életből teljesen újat építs.

Nekem ez a kedvenc történetem az elmúlt harminc év szállodai pályafutásából, hogy ők ennyire bátrak voltak, és hogy ennyire másképp tudtak gondolkozni, ennyire dobozon kívül, és ennyire építőleg. Ezt mindig etalonként szoktam elmesélni, hogy így kell, nem sírunk, nem rívunk, így kell újrakezdeni az életet. Úgyhogy ők egy ilyen példabeszéd nálunk.

Akkor volt egy személyes kapcsolat, de hogyan kezdődött a már IDBC-vel való, inkább üzleti kapcsolat? 

Évtizedekről beszélünk, amióta mi ismerjük egymást. Történt mindez augusztusban, amit az előbb elmeséltem. Februárban már az IDBC-vel nyitottuk a szezont, mert Ági felhívott, és mondta, hogy figyelj, összeállt végre a csapat, vannak elképzeléseink, és arra gondoltunk, hogy csinálunk egy ilyen évindító, kick-off meetinget. Akkor még hatan voltak lent az első ilyen februári évnyitón, leültek a konferenciateremben, és kitalálták az évet, megvolt az első haditerv.  

Végül túlszárnyalta az akkori februárban leírt elképzeléseket, és akkor ez innentől kezdve vált az IDBC szokásává, hogy minden évet nálunk indít el. Ez nyilván nekünk is egy évindító, mert mi is akkor kezdjük el az adott évet. Nagyon vicces nézni. Nyilván óriási különbség van a két cég között, teljesen más a profilunk, másképp működünk, mégis iszonyatosan sokat tanulunk egymástól, úgyhogy nagyon izgi, hogy milyen beszélgetéseink vannak, akár amikor csak lejönnek Ágiék nyaralni hozzánk egy pár napra, vagy akár, amikor lent vagytok tréningen nálunk.  

Én nagyon sokat tanulok abból, ahogy egy jóval nagyobb szervezetet vezetnek ők, hogy hogyan tudom én a jóval kisebb szervezetemre ezt átfordítani. Nyilván ez egy nagyon erős emberi kapcsolat és barátság, de szakmailag is sokat tudunk egymásnak adni. 

Ti is többgenerációs, családi vállalkozás vagytok 30 éve. Milyen mérföldköveket éltetek meg?  

Rengeteg mérföldkövünk volt. Egy nagyon pici kempingként kezdtük a pályafutásunkat, Nomád 93 Bt. a cégünknek a neve, ’93-ban alapítottuk a céget, és ’96-ban nyitottuk meg a kis kempingünket, ami egy kicsit kényszervonal volt, mert a helyi rendezési terv szerint nekünk oda kempinget kellett csinálni, tehát nem volt más választás. Mi viszont inkább szállodások vagyunk, úgyhogy kicsit ilyen aggyal nyitottunk egy kempinget, ami aztán nagyon gyorsan egy kis panzióvá alakult, és azóta gyakorlatilag nincs megállás, minden évben történik valami olyan fejlesztés, amivel előrébb tudjuk mozdítani a vállalkozást.  

Voltak nagyobb mérföldkövek, amikor a szülőktől átvettük mi, gyerekek. A generációváltást nyilván egy családi vállalkozásnál mindenképp megérzi az ember, megérzi a cég. Szerencsére mi végignéztük egy-két ilyen hatalomátvételt, és láttuk a hibákat, úgyhogy nálunk azt mondom, hogy viszonylag zökkenőmentesen zajlott le, mert nagyon készültünk rá. 

Én egyébként nagyon sokat éltem külföldön, idegenvezetőként dolgoztam, utaztam szanaszét a nagyvilágban. Laktam nyilván rengeteg szállodában, nagyon sok tapasztalás és élmény ért, amiket megpróbáltam integrálni, nomádosítani a mi kis szállodánkba. Talán azt mondanám, hogy egy picit előrébb voltam gondolkodásban, mint a mi kaliberű, tehát a mi méretünkben lévő magyarországi szállodák, különösen az ilyen kicsi családi szállodák, úgyhogy mi egy nagyon más hangulatot, vonalat kezdtünk el képviselni, mint az átlagos magyar családi vállalkozások. Pont ettől, hogy mi mindig változtunk, és nálunk mindig történt valami újdonság, és minden évben valami fejlődött. Ez már egy kicsit a védjegyünkké is vált, várják is a vendégek, hogy idén mit csináltunk. 

Mondtad, hogy sokszor tudtok egymásnak támaszt nyújtani cégvezetésben. Tudnál egy-két példát hozni arra, hogy mik voltak azok a fő döntési pontok, amiben megosztottátok egymással a terheket vagy gondolatokat? 

 
Én nagyon-nagyon sok jó tanácsot kapok Ágitól meg Józsitól, amikor elkezdünk szervezetben gondolkozni egy kis családi vállalkozásnál, ahol minden rajtunk fut keresztül. 
A teljes munkafolyamatok valahogy elérnek minket, a családtagokat, és ez nyilván iszonyú megterhelő, és folyamatos jelenlétet kíván. Mi ebből próbálunk most már egy kicsit hátrébb lépni, kicsit több teret adni a kollégáknak. Nyilván ez azt jelentette, hogy több kollégát kell felvennünk, és kiépíteni egy szervezetet. Egy kicsit multibb aggyal gondolkozni, az nekünk egy óriási kihívás. Ebben például én nagyon komoly támogatást kaptam tőlük, hogy elmondják, hogy hogy működik jól egy ilyen szervezet. 

 
Egyébként, mint aki egy glamping központot vezet, te hogy tudsz kikapcsolódni ebből? Hogy tudsz ezzel kicsit határokat meghúzni? 

 
Én ezt most tanulom, még nem vagyok jó benne, de igen, pont az idei évnek a jelszava, hogy meg kell találni az egyensúlyt a cég és a magánélet között. Ez nem egy egyszerű folyamat, ha nem ebben nősz fel, illetve, ha együtt nősz a vállalkozással. Az már egy óriási lépés volt, amikor azt mondtuk egyszer, hogy jó, akkor minden januárban bezárunk egy hónapra, és akkor mindenki szabadságon van, és mindenki oda megy, ahova akar, és azt csinál, amit akar.  

Az már egy következő nagy lépés volt, amikor azt mondtam, hogy jó, akkor ez idő alatt elérhetetlen vagyok a világ másik végén. És ha összedől a ház, akkor összedől a ház, de persze soha nem dőlt össze. Most már lassan eljutunk oda, hogy vannak szabadnapjaink. Nem minden héten tudjuk megcsinálni, de most már ez is előtérbe került, hogy nagyon fontos az, hogy a családtagoknak is meglegyen a privát szférája. 

 
Miket szoktál egyébként csinálni januárban, amikor elutazol? 

 
Felülök a repülőre a kis hátizsákommal, én egy ilyen high-end backpacker vagyok, nagyon szeretek olyan helyekre menni, ahol nem nagyon van turista. Nyilván nagyon szeretem az embereket, és borzasztóan szeretem azt, hogy ilyen hihetetlenül jó vendégek és kollégák vesznek körbe engem, de ebben a három-négy hétben szükségem van arra, hogy egyedül legyek, úgyhogy én általában egyedül utazom, és lehetőleg olyan helyekre, ahol nem nagyon van turista rajtam kívül. Furcsa helyeken szoktam így kikötni, és eléggé spontán utazom, mert nem tervezem, hanem csak tényleg megérkezem, ahová megérkezem. Semmi nincs megtervezve, ahová találok jó repjegyet, oda megyek, annyi feladat van, hogy legyen egy hely, ahol lehet búvárkodni. A három hétből négy-öt napot ott vagyok. Ott búvárkodok, de egyébként hegyet mászok, vonatokon ülök, furcsa helyeken vagyok, eltévedek. 

 
Ez csodásan hangzik.  

Személyesen is bevonódsz azért az ügyfelek, vendégek, cégek életébe. Mit gondolsz az IDBC változásairól? Minden évben visszacsekkolsz te is februárban – miket láttál az elmúlt évekből kívülről? 

 
Nekem nagyon izgalmas ezt a folyamatot nézni, ahogyan fejlődik az egész IDBC, az a hangulat, az a kapcsolódás, az a bensőséges viszony, ami érződik a csapatban. Ezt nekem nagyon izgi kívülről nézni, és látni, ahogy Józsi meg Ági viszonyulnak, meg ahogy partiznak veletek, amennyire megpróbálnak sokat nyújtani önmagukból is felétek. Nekem ez iszonyatosan szimpatikus, én nagyon szeretem. Meg egy nagyon jó arc a csapat, nagyon jópofa dolgok történnek veletek. 

Említetted, hogy Józsiék is benne vannak az életünkben, meg jó vezetők, te is vezetsz egy vállalkozást. Szerinted mik azok a skillek konkrétan, amik szükségesek ahhoz, hogy egy csapatot jól el tudj vezetni? 

Nálam nagyon nehéz kérdés, mert pont egy folyamatban vagyok, amikor megpróbálok jobb vezetővé válni, a tyúkanyóból átlépni a főnökbe. Nyilván a mi vállalkozásunk azért jóval kisebb, és teljesen más a profil, mint napi szinten is az emberekkel vagyunk kapcsolatban. A kollégák is dolgoznak emberekkel, ami az ő életüket is befolyásolja, lehet rossz napjuk, lehet jobb napjuk attól, hogy mondjuk egy vendég hogy szól hozzájuk, és ezeket kezelni kell. 
 
Volt egy idő, amikor azt gondoltam, hogy nekem mindenben részt kell vennem, és hogy mindenki mögött ott kell állnom, és mindenkit nekem kell megtartanom. Rájöttem arra, hogy ha tényleg mindenki mögé ott állok és tartogatom, akkor el is engedik magukat az emberek, és akkor magukat nem tartják meg. Ez egy nagyon érdekes folyamat, visszaadni a felelősséget az embereknek, teret adni arra, hogy önálló döntéseik legyenek, hogy megkapjanak minden lehetőséget arra, hogy továbblépjenek, fejlődjenek, de ezt nem mindenkinél tudom elérni.  

És azoknál, akiket mondjuk látod, hogy megérint a mindennapi interakció az emberekkel, szerinted hogyan lehet kiegyenlíteni, hogy ne ingadozzál úgy, ahogy a környezeted ingadozik? 

Nálunk az az alapvetés, hogy mindenki legyen boldog. Az a célunk, hogy a vendégek, akik ott vannak nálunk, azok maximálisan boldogságban legyenek, 99 százalékban boldogok is. A vendégek is tényleg élvezik azt, amit mi nyújtunk, illetve nekünk azért eléggé ilyen szelektált vendégkörünk van. Azt hiszem, hogy nagyon kevés a tájidegen vendég, azért néha becsúszik. Ilyenkor, amikor megtalálják a kollégákat valamivel – nyilván rám ez már nem hat. Az ő egójukat, az ő szakmai tudásukat viszont sérti, ha valaki nem kedvesen szól hozzájuk. És akkor én mindig azt szoktam nekik mondani, hogy jó, ő így boldog. Ennyi. És akkor ezt így most már megtanultuk, hogy oké, ő így boldog, nem kell vele foglalkozni, tehát nem kell ettől boldogabbá tenni, nála ez a maximum boldogság. Akkor ez viszonylag sokat segít ez a mondat. 

 
Akkor csak el kell engedni. 
Akkor már tíz stratégiai offsite volt a Nomádban IDBC részről. Vannak kiemelkedő emlékeid egy-két ilyen csapatmegbeszélésről, elvonulásról?  

Nem vagyok jelen a teremben, tehát ott azért azt nem tudom pontosan, hogy bent mi történik, mi a vendéglátás részében veszünk leginkább részt. Azt mondanám, hogy ezek az esti összejövetelek, a bulik, a röhögések, a nagy evések, ivások nagyon jellemzőek a csapatra. Nekem a jó hangulat az, ami leginkább megmarad. Nyilván nagyon sok céges tréning van nálunk, nagyon sok mindent látni, és le lehet venni a feszültségeket egy-egy cégen belül, akár egy vacsora közben is. De mindig örülök, ha az IDBC jön, mert akkor tudom, hogy nem lesz feszkó. 

És hogy bírtad azt a nagy változást lekövetni, hogy az utazgatós idegenvezetői létből visszajöttél Noszvajra? 

Szerintem nagyon szívesen pattantam volna meg, merthogy iszonyú sokat, mi tényleg látástól-mikulásig napi 24 órában, heti hét napot dolgoztunk. Tényleg a család összes tagja. Volt olyan időszak, hogy én megpattanok, mert ezt nem bírom, és nem ezt akarom, és abszolút tudtam, hogy millió más lehetőségem van, de annyira erős nálunk a családi kötelék, annyira nem hagyod ott a másikat, hogy végül ez így nem merült föl. Vagyis, hogy fölmerült, csak nem valósult meg.  

Volt egy ilyen, hogy elmentem egy fél évre, kimentem Srí Lankára dolgozni, csak hogy helyre kerüljenek a dolgok. Utána visszajöttem. Olyan is volt, utána elkezdtem már csak játékból idegenvezetni, nagyon különleges utakat vittem el, nagyon különleges helyszínekre, különleges programokkal. Ott volt egy olyan váltás, amikor – konkrétan emlékszem rá – a Karib-tengeren volt egy ilyen hatalmas nagy, gyönyörű óceánjárón, egy nagyon problémás csoporttal. 

Jamaicán voltunk aznap, és botrány volt az egész nap, és akkor visszajöttünk, fölmentem a legfölső szintre, egy kávéval a kezemben, cigivel álltam, és ott voltam, hogy van nekem egy szállodám, Noszvajon, mi a fenét keresek itt Jamaicában, és akkor úgy döntöttem, hogy akkor erről ennyit, én most visszamegyek Noszvajra.  

 
Néha az élet ad jeleket. 
Mire vagy egyébként a legbüszkébb az elmúlt évtizedekből Noszvajról? 

Noszvaj önálló desztinációként megjelent a turisztikai piacon, mint egy termék, mint egy brand. Az, hogy ez így van, és nem egy Eger melletti kis falu vagy egy kirándulóközpont széle, azt gondolom, hogy abban azért nekem elég komoly szerepem volt. Ez az én vízióm volt, hogy ez így legyen, és ez egy, 30 évvel ezelőtt elkezdett folyamat, ami most már szerintem beér szépen. Tök jól hallani azt, hogy mindenki tudja, hogy mi az, hogy Noszvaj, mindenki hallott róla, és szeretne menni. 

És mi a következő újítás, amivel készültök a következő szezonra, vagy ez még titok?  

Nem titok, vagy még nem tudjuk, mert nálunk egy kicsit ilyen ad hoc történik, hogy mi lesz velünk, mit fejlesztünk. Van egy elképzelésünk. Most egyébként ebben a pillanatban, amikor itt ülök veletek, otthon a pergolinak az üvegablakait pakolják befelé, tehát azt most itt téliesítjük, úgyhogy az már az őszi szezontól bekebeleződik a házba.  

Most nagyon nagy célunk az, hogy a kerttel sokat foglalkozzunk, majd az őszi meg a tavaszi időszakban szeretnénk egy kicsit dzsungelesebbé tenni a környezetünket, és ami nekem a nagy vágyam, az az, hogy legyen egy külön wellness-házunk, egy szaunaház, egy – még most nem mondanék többet róla, de ezt most meglátjuk, hogy ezt ki tudjuk-e préselni a bátyámból.  

Akkor most már a kollégák már nagyon izgatottak lesznek, és várni fogják.  

Az utolsó kérdést Józsi küldte neked: mit kívánsz az IDBC 10. születésnapjára?  

Én azt kívánom, hogy a mi kis közös tradícióink még a következő generációknál is együtt legyenek a két család és a két cég, és sok-sok éven keresztül, mert az azt jelenti, hogy mindenki szárnyal és mindenkinek összejött.