10 év – 10 arc: Offshore paradicsom, kiszivárgott telefonbeszélgetés és buddhista gondolatok

10 évvel ezelőtt indult el az IDBC, amikor Dohos Ágnes és Illés József megalapították a céget. Az elmúlt évtized során számos növekedési szakaszon mentünk keresztül, és számos váratlan kihívással is szembe kellett néznünk. Minden egyes lépésünket csapatunk elhivatottsága és közösségi szelleme irányította. Az IDBC sikere mögött azok a munkatársak, ügyfelek és tanácsadók állnak, akik hozzájárultak vállalatunk fejlődéséhez. Ünnepelve 10. évfordulónkat, “10 év 10 arc” sorozatunkban bemutatjuk azokat, akik inspirálnak minket, és akik történeteikkel gazdagítják az IDBC-történetet.

Sorozatunk 6. részében Horváth Istvánnal beszélgettünk.

Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat, és eljöttél. Kérlek, mesélj egy kicsit magadról az olvasóknak, mivel foglalkozol és hogyan kapcsolódsz az IDBC-hez?

Projektvezető vagyok, pillanatnyilag az OTP-nek a CBS Renewal projektjén dolgozom, mint Delivery Manager.

Itt a fő feladatunk az, hogy a következő néhány évben az OTP Bank viszonylag elavult core rendszereit kicseréljük egy újra. Meglehetősen sok kihívással nézünk szembe, de káprázatos feladat mindenképpen. Egyébként az utóbbi tízen néhány évben foglalkozom projektvezetéssel, én valójában fejlesztő irányból érkeztem. Tehát a korai ifjúságomat a zöld képernyő előtt töltöttem, és kopácsoltam be a kódokat.

És mióta dolgozol contractorként?

24-25 éve. Igen, 1999 óta.

Milyen projekteken dolgozol így általában?

Általában bankinformatikai projekteken, tettem egy rövid kirándulást a kis- és középvállalatoknál vállalatirányítási rendszer bevezetésével kapcsolatban is, de lényegében szinte mindig bankinformatikai projekteken. Ott viszont bármi előfordulhat. Most jelenleg ugye core rendszercsere van, de volt már adattárházas témakör, illetve egy nagyon szép feladat, amikor Málta is csatlakozott az Európai Unióhoz. Korábban az ország egy offshore paradicsom volt, és akkor ennek az átállása, ebben az átállásban is segédkeztünk az ottani Volksbanknak. Nagyon változatos banki informatikában gyakorlatilag már mindent láttunk.

Nagyon izgalmas lehetett ez a máltai projekt. Volt valamilyen különleges eset, vagy izgalmas ebben, amire rájöttetek?

Ez egy különleges világ volt mindenképpen. Több szempontból is. Egyrészt akkor még az adatbiztonság sehol nem tartott. Gyakorlatilag odamentem Magyarországról, kaptam egy user nevet és egy passwordöt, és utána néztem, hogy Sabatininek, a teniszezőnek a számláján mekkora összeg van. Tehát ez egy nagyon-nagyon furcsa világ volt.

Ez ma már elképzelhetetlen.

Ma már ez képtelenség. Több lépéssel vagy több kapun keresztül tudunk csak eljutni éles adatokig, vagyis hát nem tudunk eljutni éles adatokig. De akkor ez egészen más volt. De egyébként ez az elmúlt évtizedekben ez egy folyamatos változás volt. Még tízegynéhány évvel ezelőtt is, európai uniós országban – meg se mondom, melyik az – nehogy vissza lehessen követni az önéletrajzomból, de még ott is igaz volt az, hogy egy külföldi bankhoz VPN-en keresztül bejelentkeztem, és magam feltelepítettem, amit készítettünk. És akkor szóltam, hogy akkor meg lehet nézni. Tehát ezek manapság a világban elképzelhetetlenek.

Bonyolítja egyébként a munkátokat az, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordítanak az adatbiztonságra?

Nehéz kérdés ez. Tehát ha minden jól megy, akkor szuper az, hogyha az embernek szélesek a jogosultságai. De ha valami nem megy jól, akkor nagyon nagy kárt lehet okozni. Tehát azért ennek a másik oldala az is megtörtént már, hogy akkor éppenséggel még telkónak csináltunk egy számlázási rendszert. Nagyon-nagyon-nagyon régen volt, huszonéve. És ott megtörtént az, hogy egy szuper csapattal ültünk, és egy srác dolgozott, felnézett így a monitor mögött, fölött, ugye akkor még ezek a nagy CRT nagy monitorok voltak, és azt mondta, hogy kitöröltem az összes szolgáltatást az élő rendszerben. Tehát akkoriban ez még megtörténhetett. Nyilván manapság ez képtelenség.

És akkor mi történt?

Akkor tudtuk, hogy az a hetünk, az olyan lesz, hogy éjjel-nappal visszaállítás mindenhonnan, újraszámolások. Megoldottuk, de komoly munka volt. Ugye ez ma már lehetetlen. Tehát ma már annyi tesztelés, annyi biztonsági kapu védi a rendszereket, hogy ekkora nagy bajt csinálni azért nem könnyű. Vagy ha csinálunk is, akkor az mégse egy személyes produkció, hanem ott akkor sokan hibáztunk, de szerencsére ezek nem gyakran fordulnak elő.

Még szintén a telkós világban volt, akkoriban találták ki azt, hogy számlarészletező. Akkor ez nem volt magától értetődő, hogy az így ment, hanem lehetővé kellett tenni, hogy lehessen számlarészletezést kérni. Amin ugye rajta van, hogy minden hívás, mikor történt, hány perc volt, hány forintot fizettem érte, ilyesmi. És akkor ezt a rendszert néhány távközlési cégnek én terveztem, meg még részben én is fejlesztettem. Tesztadatokkal töltöttük fel, és akkor a tesztadatokban az volt, hogy az egyes számú felhasználónak a legbonyolultabb számlarészletezőt beállítottuk, és akkor azon teszteltük. És amikor élesítettük, akkor kiküldtük a tesztadatot is véletlenül. Ezt az egy rekordot, amibe be volt állítva, hogy az egyes mindent megkap. Ami hát most big deal, kiküldik a számlát, és látja, hogy neki ott van a részletes számla. Csak az a baj, hogy akkoriban ez nem volt mindennapos, és ő éjszakánként a szomszédasszonnyal telefonálgatott, és nem ő nyitotta ki a számlát.

Ó, de kínos.

Nagyon kellemetlen. Nagyon rossz volt. Az is rossz volt, hogy megtörtént, aztán nyilván az érintetteknek szörnyű, de hát nekünk is szörnyű volt, amikor megtudtuk, hogy mit tettünk. Igazából nem akartunk semmi rosszat, de hát ez lett.

És mi lett az ügy vége?

Hát megoldották, és akkor én azt remélem, hogy egy szép újraindult gyümölcsöző kapcsolat folytatódhatott innen.

Ezek után minden kérdésem unalmas.

Miben más ez a contractorság egy sima alkalmazotti léttől? Hogyan írnád le a mindennapokban a különbséget?

Szerintem alapvető a különbség. Bár szinte minden projekt eddig, amiben én részt vettem, az több éves volt, és gyakorlatilag egy asztalnál ültünk, ugyanoda mentünk be, ugyanúgy nézett ki a belépőkártyánk, vagy legfeljebb más színe volt, de lényegében nagyon-nagyon-nagyon egy csapatnak tartottuk egymást, azért az a pici különbség mégis megvan, hogy a külsősnek lehet azt mondani, hogy gratulálunk, szép volt, holnap nem kell jönni.

Az ember nyilván azért dolgozik, hogy ez ne történjen meg. De azért egy plusz éberséget mégiscsak azt látom, hogy ad az embernek. Tehát azt gondolom, hogy talán kicsit hatékonyabban tart bennünket ez az éberség. Ugye minket igazából nem vét semmi. Ha beteg vagyok, akkor azt nem számlázom ki. Hogyha szabin vagyok, azt nem számlázom ki. Ez egy nagyon-nagyon egyszerű matematika.

Tehát ilyen szempontból mindenképp különleges. Aztán persze nagyon nagy a szórás abban a kérdéskörben, hogy az ember mögött van egy stabil háttér, aki összeköti a jó projektekkel, aki ismeri az embert, tudja, hogy mire alkalmas, mire a legjobb, hova érdemes betenni, illetve látja a sok projektet, hogy hol az a mozaik, amibe pont illene. És amíg ez nincs meg, addig ez mindenképp egy bonyodalom, tehát érdemes volt néhány vasat a tűzben tartani. Ez viszont például rontotta a hatékonyságot. Sokszor nehéz volt a döntés, hogy meddig maradjon az ember egy helyen, mikor váltson. Viszont, ha van egy ilyen háttér, hogy ezt a menedzsmentet leveszik az ember a válláról, akkor viszont száz százalékig tud a szakmára fókuszálni, ami viszont szerintem káprázatos.

Mintha lenne egy edződ gyakorlatilag, aki beküld a meccsekre és kvalifikál a különböző versenyekre.

Nagyon jó példa, aki ismeri az ellenfelemet, aki ellen beküld, és akkor azt mondja, hogy az első három percben csak blokkoljak, és csak utána legyen valami.

Engem is felkészít, meg nyilván érdeke, hogy az egy siker legyen, hiszen akkor van a bevétel mindkét félnek. Úgyhogy nyilván úgy próbálja keresni a kapcsolatokat, hogy az passzoljon. Ahol megvan a szakértelem, ott ez működik is.

Hogy érzed, az, hogy milyen projektekben veszel részt, és milyen gyakran váltasz projektek között, az változott azzal, mióta van egy ilyen edződ?

Sokkal hosszabbak, sokkal többet vagyok egy helyen. Ennek valószínűleg az az oka, hogy jobban megfelel a profilomnak, vagy jobban megfelelünk egymásnak, és nem érzem szűknek. Tehát azért lépésről lépésre egyre nagyobb kihívások elé állítanak, ami tényleg izgalmassá teszi a dolgot. Nekem erős célom az, hogy egyébként, ha már eladtak oda gyümölcsnek, akkor azért próbáljak minél fényesebb alma lenni.

Úgyhogy szerencsére eddig 100 százalékos a találati arány tulajdonképpen. Tehát eddig, ahova ajánlottak, az lényegében ott el is fogadtak, és ahol elfogadtak, ott hosszú ideig maradtam, és amikor eljöttem, nem is nagyon volt olyan hely, ahol nem nyúltak még vissza, hogy még lehetne-e tovább. Nekem csodálatos, hogy izgalmas munka volt, sikerült teljesíteni, amit kellett nekik, hogy talán sikerült olyan értéket teremteni, ami számukra is fontos.

Hogy érzed, van mondjuk hátránya annak, hogy külsős vagy ezekben a szervezetekben? Vagy van olyan rész, amit mondjuk úgy meg kellett tanulnod?

Olyan sok idő telt már így el. Én nem gondolom ezt hátránynak. Ahogy mondani szokták, a tűz az edz. Persze keménynek kell lenni, tehát nincs az, hogy egy kicsit megbetegszem, és akkor egy kicsit pár hétig nem megyek. Oda kell menni, meg kell csinálni, meg kell mutatni, hogy ezt sikerült megcsinálni, együtt kell működni másokkal.

Azt gondolom, hogy nekünk külsősöknek a változásokban kell nagyon jónak lenni. Odamegyünk egy vadiúj helyre, azt se tudjuk, merre van a mosdó, nem tudunk semmit, és szívni kell be az információt, amilyen gyorsan csak lehet, hogy minél hamarabb az ember első lépésben integrálódjon, tehát tudjon mindent, amit a többiek, minél hamarabb, és tudjon úgy működni, ahogy a többiek, és akkor ez az a lépés, ami után pedig lehet gondolkozni azon, hogy hogy lehet esetleg kiemelkedni. Nekünk abban kell gyorsnak lenni, meg jónak lenni, hogy betanuljunk, beilleszkedjünk, és utána kiemelkedjünk. A fordított sorrend nem jó.

Mi történik fordított esetben?

Nekem az a tapasztalatom, láttam ragyogó elméket, akik egyébként ki tudtak emelkedni, de ha nincsen meg az a tudás, hogy egyébként ők hogy működnek, és az miért működik egyáltalán akár évtizedes viszonylatban, akkor könnyű megfogni az embert. Hiába van egy jó ötletem, lehet, hogy van ezzel egy párhuzamos másik ötlet, ami egyébként éppen úgy működik, vagy akár 90 százalékosan működik, de azt már szeretik. És a 10 százalékért nem fogják az egész céget megváltoztatni. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog, hogy ezt az épülést kell követni. És szerintem ezt mi megtanuljuk, vagy meg kell tanuljuk. Hogyha nem tanuljuk meg, akkor ragyogó elmék is esetleg többször váltanak, vagy keserű szájízzel mennek el onnan, ahol egyébként kiteljesedhettek volna.

Én például elég sok energiát is fordítok arra, hogy ami megy, azt reklámozzam is, és nekem meg kell küzdenem általában a bizalomért, de ha megvan, akkor ez viszont az egy stabil dolog.

Hogyan tudtál egyébként az IDBC mellett ilyen hosszan kitartani?

Ez pont nem okozott kihívást. Igazából az volt, hogy személyes kapcsolaton keresztül kerültem ide, amikor még az IDBC éppen kezdett épülni. Volt bennem egy aggodalom, hiszen otthagytam egy olyan környezetet, amiben egyébként én már bejáratott voltam. Tehát ahol már voltak kapcsolataim, számítottak is rám, nemzetközi projektek voltak, elég érdekes projektek, Közép-Kelet Európától Ázsiáig, meglehetősen jó kilátásokkal. 
 
Viszont sikerült meggyőzni arról, hogy az a világ, amit én látok, bármennyire is éppenséggel akkor jó perspektívát mutatott, azért mégiscsak egy szűkebb világ, mint ami amúgy van. És amivel meggyőztek, az pont az a hozzáférés volt, hogy ez a cég arra fog felépülni, egy sokkal nagyobb gömböt lásson a rendelkezésre álló projektekből, sokkal több kapcsolatuk legyen, mint amit én egyedül fel tudok építeni. Ráadásul nekik a megértésük is sokkal jobb a projekttől.

Ugye, ha az ember megy valahova, ha egyedül keres, akkor legtöbbször azért fejest ugrik valami ismeretlenbe. Mert nem tudja pontosan kikkel, nem tudja pontosan mit, csak itt az az egy óra, amit hallott róla, hát az mi az ahhoz képest, ami történik. És ehhez képest itt van egy sokkal jobb megértés a projektekről, ahova keresnek kollégát. Úgy érzem, hogy engem is sokkal jobban ismernek, ahogy telik az idő, visszajelzéseket kérnek folyamatosan, beszélnek azokkal, akiknek én dolgozom. Ugye ez transzparens is, nincs az a kellemetlenség, hogy esetleg, ha valakinek kényelmetlen személyesen megmondani azt, hogy hát figyelj, amúgy jó fej vagy, csak jó lenne nem csak kedden dolgozni. Ők megkérdezik, hogy egyébként Horváth úr, fizettek érte továbbra is? Persze, fizetünk.
 

Az Év embere is lettél, illetve projektmenedzsment kurzust is visztek Kristóffal itt házon belül.
Mit jelentenek ezek számodra?

A projektvezető oktatást, ami tulajdonképpen igazából középhaladó projektvezetőket céloz meg, de azért próbáljuk úgy felépíteni, hogy annak is nyújtson információt, aki egyébként most szeretne belekóstolni a szakmába, vagy gondolkozik abban azon, hogy ebbe az irányba elmenjen. Illetve, ha jól tudom, recruiterek is szokták meg szokták ezt hallgatni, hogy képben legyenek. 

Én is egy lelkes résztvevő voltam a marketingről. 
Igen, igen, igen, és nagyon örülök is. De egyébként nekem ez elég nehéz. Bár lehet, hogy pont nem úgy tűnik, de valójában személyiségidegen számomra ez, hogy sokat beszéljek egyfolytában. Évről-évre fogom, és újra elolvasom a szakirodalmat, mert muszáj, nem lehet úgy odamenni, hogy belekérdeznek, én meg nem tudok válaszolni. Évtizedes tapasztalattal is azért lehet ügyesen kérdezni. De azért az ember mégis felkészül. Találkozom csodás emberekkel, akik nem csak meghallgatják, hanem van mondanivalójuk, ami elhangzik, de azt megvitatjuk. Példákat veszünk elő, esetleg más módszertant ismerő kollégák tudnak előnyöket, hátrányokat mutatni, ebből mindannyian tanulunk. És hiába döntöm el mindig az utolsó napon, hogy soha többet. Ugye egész napos munka, ott is helyt kell állni, és akkor az ember este megy, és akkor egy három órát meg kell próbálni a figyelmet is fenntartani, meg az információt is átvinni.

Van olyan személyes élményed az IDBC-vel, akár egy eseményről, akár a munka során az évek alatt, ami meghatározó maradt?
 
Például amikor rászorulóknak karácsonyra ajándékot gyűjtöttünk, és azt személyesen kivittük. Az csoda volt. Az a sok ember, aki dolgozott, aki összeszedte azt a sok mindent, amire szükség volt. Egy alapítvány ajánlott személyeket, akik nyitottak arra, hogy kapjanak segítséget, mert egy gödörből kell őket kisegíteni, hiszen sokszor önhibájukon kívül kerültek oda. Leálltam a kisbusszal, jöttek, pakoltak, vittük ki, adtuk át, és amikor adtuk át. Az például káprázatos volt.

A közösség megtartó erő minden szinten. Józsi is küldött neked kérdést. Bizonyos szempontból a leghosszabb kapcsolata vagy még Ágit is beleszámítva, hiszen közel 15 éve együtt fociztok. Azt kérdezte, hogy mi a fociban és az üzletben Józsi közös vonása. Csak nem az, hogy mindig támad és ritkán védekezik?

Aki támadó, az támadjon. Ő láthatóan a támadó munkában érzi otthon magát, de ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem védekezik, hanem ez azt, hogy valószínűleg ott tud igazán kiteljesedni. De nálunk az a szokás, hogy nincs kapus, hanem váltjuk egymást a kapuban, tehát az a pihenés, amikor beállunk a kapuba, és akkor lövöldöznek ránk. Amikor be vagyunk szorulva, akkor nincs mese, akkor azt nem lehet mondani, hogy a Józsi elől áll, és akkor várja a kiszolgálást. Hanem elveszi azt a labdát, megteszi, és amikor meg támadás van, akkor érdemes neki passzolni. 
 

Az üzleti életben hogyan csapódik le szerinted ez a metafora?
 
Én Józsit még az elején láttam nehéz üzleti szituációban, ahol komoly problémát kellett megoldani, ami nem volt konfliktusmentes. És az volt számomra az érdekes és lenyűgöző is egyben, hogy ezt simán oldotta meg. Tehát eltávolította magától a problémát, látta, hogy ez egy probléma, persze személyek azok mindig érintettek, de azért a problémának mégiscsak van egy objektív síkja. Azért nem az életünkkel játszunk, ez nem az a sport, nem szabad mászók vagyunk a sziklafalon, ezért hogyha valami nehéz döntést meg kellett hozni, akkor azt is simán meghozta. És amikor viszont volt lehetőség támogatni, kiemelni valakit, az még többször megtörtént. 

Marketingen is van egy mondás, hogy nem életeket mentünk, csak PDF-eket.

Nagyon jó, zseniális.  

Híres vagy arról, hogy nagyon pozitív a személyiséged, mindenkivel barátságos vagy. Mi a titkod, hogy ilyen motivál?
Nehéz eldönteni, hogy mi az, amit az ember magától hoz, meg mi az, amit maga fejleszt. 
Én azt gondolom, hogy mind a pozitív, mind a negatív tulajdonságaimnál a hozott az nagyon sok. De a lényeget azt ott szeretném megfogni, hogy tudatosnak kell lenni benne.

Tehát, ami jó és pozitív, azt érdemes táplálni, ami meg negatív, azzal meg foglalkozni kell, mert biztos van valami oka, és sokszor józan, racionális úton el lehet jutni oda, hogy bizonyos negatív dolgok azért kerülnek háttérbe, mert az ember egyszerűen csak érzi, hogy ez valójában ez valami automatizmus, valami olyan hozott dolog, ami egyáltalán nem segít engem, amikor pedig előjön, akkor igyekszem észrevenni és minél előbb visszahúzni.

Ez persze nagyon sok múlik azon, hogy az ember éppen milyen passzban van, milyen időszakot él az életében, de ebben tudatosnak kell lenni, és akkor sem kell nagyon összeomlani, amikor éppen pont nem sikerül.

És mi motivál a mindennapokban? 
Azt hiszem, ez a ’nézzük meg, hogy csinálta’. Van egy film, nekem nagyon tetszett, nem valami szuper klasszikus, most én hirtelen nem is tudom megmondani, hogy mi. De az a lényeg, hogy volt benne egy főgonosz, aki nagyon ügyes volt. Volt két öreg rendőr, akikhez odament, odanyúlt, kivette a kezükből a pisztolyt, szétszerelte és elrohant. És akkor a rendőrök megállapították, hogy ez olyan ellenfél, akivel nekik semmi keresnivalójuk, így hátat fordítanak, és elindulnak elfelé. Mennek némán, akkor az egyik egyszer csak megkérdezi, hogy hogy csinálta? Nem tudom, hogy csinálta. Menjünk oda, kérdezzük meg tőle. Tehát valahogy ez, hogy az ember mindig lát maga körül valami olyat, ami sokkal jobb, mint ő.

Például amikor valaki szociálisan kellemes társaság, tud hallgatni is, tud beszélni is, minden megy neki, akkor próbálja az ember figyelni, hogy hogyan csinálja. De ugyanígy technikai oldalról, hogy valaki annyira ügyes, olyan gyorsan tud összerakni riportokat, amik naponta kellenek, hogy nem mókol vele, hanem fogja, egyszer megcsinálja. És akkor az ember megtanulja, hogy ó, hát húsz projektvezetőből kettő tud Excel Macrot írni, az a kettőnek megfeleződik a munkája. Hát akkor én leszek a harmadik.

De jó, ez egy olyan jó hozzáállás. 
Lezáró kérdésként mit kívánsz a tízéves szülinapra? 
A legjobbakat. A buddhisták azt szokták mondani, hogy Oṃ Maṇi Padme Hūṃ. 
Ez tulajdonképpen ezt jelenti, hogy mindenkinek a legjobbakat, ami csak létezhet, abból a legjobbakat. Nincs fantáziám, hogy meg tudjam mondani, hogy mi a legjobb. Tán más se tudná megmondani, hogy nekem mi lenne a legjobb…